"Az élet egy nagy kaland"

Most olvastam, hogy a magyarok boldogtalanok. Egy nemzetközi közvélemény kutató társaság végzett vizsgálatot a témában nagy számú megkérdezett válaszát figyelembe véve. A boldogtalanságot mutató listán előkelő helyen állunk Európa országait tekintve. Mögöttünk vannak a bolgárok és az oroszok, azaz átlagosan ők még boldogtalanabbak.

Hát?… én már csóválom is a fejem. Miért? Kétségeim vannak, hogy vajon az emberek nagy többsége mivel méri a boldogságot és mitől boldogtalan.

Az én elképzeléseim szerint fogalomzavar van a boldogság körül. A boldogság egy érzés, érzelmek gyűjteménye.

Az olyan embereket nagyon sajnálom, akik azért boldogtalanok, mert nem elég vagyonosak, nem tudnak maguknak luxuscikkeket, divatos márkájúnak számító ruházatot, autót, túlzott méretű, hivalkodó lakást vagy házat és egyéb státuszszimbólumokat biztosítani. Boldogtalanok, mert munkahelyükön nem hajbókol számtalan alázatos beosztott, nem a tengeren túlra járnak üdülni, nincs hétvégi házuk valami divatos, felkapott helyen és nem vacsorázhatnak, szórakozhatnak minden este valami előkelő helyen. Sorolhatnám még…DE…Szerintem ez nem feltétlenül a boldogtalanság kategóriája. Ők - én inkább talán úgy fogalmaznék - elégedetlenek az életükkel. Ettől az elégedetlenségtől még nem feltétlenül kell boldogtalannak lenni, inkább sarkall a vágyott dolgok megszerzésére.

A boldogság vagy boldogtalanság bennünk rejlik, belül. A szívünkben, a lelkünkben lakik és valami független dolog. Független a dolgok meglététől vagy meg nem lététől.

Én is nagyon szeretnék egy jó munkahelyen dolgozni, szeretném rendesen fizetni a kötelezettségeimet, szeretnék időnként ínyencebb, gazdagabb ételeket tenni az asztalra a szeretteim elé, szeretném ha a fiamat nem a kínai piacról kéne öltöztetni, sőt én magam is nagyon szeretek öltözni, szeretnék kultúrára, szórakozásra költeni, szeretnék utazni, nyaralni, minden vágyam Párizsba és Görögországba eljutni…stb. Mégsem vagyok boldogtalan!

Boldog ember vagyok, mert bármilyen csekélyek is, tudok a meglévőknek örülni!

Örülök, hogy szerető, figyelmes párom van és két szép, okos gyermekem. Örülök, hogy nehezen bár, de álmaim otthonában, azaz kertes házban élek, örülök, hogy egészséges vagyok. Örülök, hogy a kevésből is és rengeteg vívódás árán de mindig meg tudjuk teremteni a továbblépés lehetőségét. Örülök minden napsütéses napnak, minden kinyíló virágnak, minden felém irányuló jó szónak és mosolynak. Örülök az életnek, mert az élet szép és élni jó!

Nem foglalkozom folyamatosan azzal a gondolattal, hogy mi nincs, nem bántom örökké önmagamat azzal, hogy mi mindenem lehetne, ha jobb helyzetben lennék, legfeljebb álmodozom. Azért ami nincs, amit nem tudok megvalósítani, elérni lehetek peches, lehetek ügyetlen, lehetek bosszús, haragos!! De…boldogtalan?

Hát nem, nem vagyok boldogtalan! Nem tartozom “a magyarok boldogtalanok” kategóriába!

Bizakodom és merek kevésből is boldog lenni!

                                                                      - o -

Ezzel az egy éves írással szeretnék a húsvét alkalmából mindenkinek boldog ünnepeket kívánni, sok sok vidámságot, nevetést a családdal, a barátokkal és jó pihenést!!!

Nem vagyok ezzel a témával foglalkozó szociológus, nem végeztem kutatásokat, nem állítgattam vagy nézegettem statisztikákat, de valahogy muszáj írnom a témáról, ami kizárólag a SAJÁT VÉLEMÉNYEM. Sőt még azt is leírom, hogy teljesen független a közelmúlt eseményeitől. Nem néztem meg előzetesen az értelmező szótárt sem.

Már máskor is írtam más témák kapcsán, hogy gondom van az olyan szavakkal kifejezésekkel, amiket túlságosan "elhasználunk, elcsépelünk", vesztenek eredeti jelentésükből, értelmükből.

Számomra ilyen kifejezés a rasszista is. Túl könnyen rásütik bárkire, minden alaposabb megggondolás nélkül is ezt a bélyeget. Arra még senki nem gondolt, hogy olykor a rasszista jelző gyakori használata - minden meggondolás nélkül -  lehet negatív diszkrimináció is.

Most maradok a cigány vagy roma témánál. Nem tartom magam rasszistának, de vannak nagyon rossz tapasztalataim és ezzel bizonyára sokan vannak így. Kisgyermek koromban az osztályunkban volt két cigány kisgyerek, bizony majdnem az egész osztály félt tőlük, mert mindenkit megvertek és amit megkaparintottak tönkretették a cuccainkat. Ez egy rossz benyomás, egy emlék, nem általánosítok belőle úgy, hogy minden cigánygyerek ilyen, de kerülöm a velük való konflitust és óvatosabb vagyok velük szemben. Amikor még Budapesten éltem és METRON, villamoson vagy buszon utaztam, ha ott volt egy hangoskodó, lökdösődő harsány társaság bizony átszálltam egy másik kocsiba, vagy vártam egy következőt. Ezek kellemetlen tapoasztalatok és van bennünk egy kis félelem már. Ellenpontként, azt is elmondhatom, hogy volt a kisebbik fiamnak egy cigány kisfiú osztálytársa, sokgyermekes családból, barátkoztak és járt hozzánk a fiúcska, nagyon illedelmes volt és ismertem a szülői értekezletekről, folyosói beszélgetésekből az anyukát is. Azt is elmondhatom, hogy fiatal koromban laktam albérletben egy zenész cigány családnál, nagyon rendes és tisztességes emberek voltak. A szociális irodán dolgoztam a munkám során eléggé sokat velük, mint ügyfelekkel, vannak nagyon rendesek és vannak nagyon agresszívak és bizony nagyon ijesztő az agresszívitásuk és nagyon más, mint más embereké. Én azért használom a cigány kifejezést bátran, mert nekem egy cigány férfi magyarázta el, hogy ők utálják a roma megnevezést, az mesterkélt, finomkodó, ők maguk is cigánynak hívják magukat, évszázadok óta. Valóban a történelemben és az irodalomban is így szerepelnek, cigányok. (Jókai, Gárdonyi, Petőfi, Vörösmarty) A rendes és normális viselkedésű cigány emberekkel semmi bajom, a tanultak tudását elismerem, a művészetüket is, bár nem szeretem... Mégis azért nincs cigány barátnőm, nem biztos, hogy örülnék, ha szomszédomban egy népes, goromba, félelmetes, harsány cigánycsalád lakna, nem tudnám elképzelni, hogy pl. cigány férfi udvarolna nekem. (de ugyanúgy benne van ebben a támában a többi faj is) Mindettől viszont én még nem érzem rasszistának magam, nem ítélem el őket, nem bántom őket sem szavakkal, sem gondolatokkal, nem akarom, hogy eltűnjenek stb. de kifejezetten nem keresem és nem élvezem a társaságukat. Én egyszerűen, megmagyarázhatatlanul ilyen vagyok, minden rosszindulat nélkül. Mégis a saját kisebbik gyermekem, akinek elég jól kéne ismernie, az iskola, a tágabb környezete és a sok könnyen ítélkező és megbélyegző, az ilyesmit alaposan meg nem gondoló ember hatására azt mondta rasszista vagyok. Azért ez nem ilyen egyszerű. El kellett neki magyaráznom az alláspontjaimat. Szerencsére megértette.

Szerintem rajtam kívül nagyon sok más ember van úgy ezzel a témával, hogy az őket ért folyamatos rossz  benyomások miatt nincsenek túl jó véleménnyel, vagy óvatosságból elkerülik ezt a népcsoportot, de soha nem ártanának nekik, nem állnának be gyalázkodó kórusokba és velük ellenséges csoportokba. Ezek az emberek nem rasszisták, az egy sokkal súlyosabb kifejezés.

A témámnak magának semmi köze sem a politákához, sem a gazdasághoz, sem az ország jelenlegi helyzetéhez, de mégis ezekhez kapcsolódik.

SZERINTEM a politikai párbeszédnek, a különböző felszólalásoknak  - akár az országgyűlésben, akár máshol - a politikusok, szóvivők és politikával foglalkozó szakemberek nyilatkozatainak, interjúinak - újságban, TV-ben vagy bárhol - kellene, hogy legyen egy etikája, kötelezőnek elfogadott beszédstílus, ami egy bizonyos elfogadható keretek közé szorítkozik, igazodik bizonyos illemszabályokhoz és nélkülöz minden sértő megnyilvánulást.

Elég sok híradót, elemző, beszélgető háttérműsort, olykor egyenes közvetítést nézünk, hallgatunk hazánk jelentős eseményeiről. Mindig megüti a fülemet, hogy milyen hangnemben beszélnek egymással vagy egymásról a politikai, gazdasági élet szereplői.

A laikus azt feltételezi, hogy a választók által a különböző állami tisztségekbe,  országgyűlési képviselőknek, polgármestereknek megválasztott emberek nem hat elemit végzett, iskolázatlan bunkók, hanem azért valamennyien iskolázott emberek és az emberek közötti egymás mellett élés minimális szabályaival tisztában vannak. Mégis sokszor úgy tűnik, hogy pusztán azért, mert a másik fél a másik politikai csoportulás padsorában ül, azért már nem ugyanolyan ember, hanem csak pusztán ellenség. Hihetetlen mértékben folyik a nagy nyilvánosság előtt a közönséges mocskolódás, csúfolódás, gúnyolódás, egymás torkának ugrás. Sokszor sajnálom az országgyűlésben Szili Katalint, amikor teljesen hiába kéri a kedves képviselőtársaktól a nyugalmat és a tisztességes párbeszédet.

A titulus: hivatalos helyen, nyilvánosság előtt - akár a médiában, akár felszólalásban beszédben - nem illik a neves személyiségeket így megnevezni: Gyurcsány, Orbán, Sólyom, mindegyikőjüknek van teljes neve és hivatalos titulusa. pl. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vagy ha úgy tetszik miniszterelnök úr azt mondta..., de ha a titulus nem is, a keresztnév kötelező.

A nyilvános beszéd: vannak szavak, megfogalmazások, amik személyes sértésnek számítanak, akár büntetendők is lehetnének, pl. nem lehet egy az egyben hazugnak, pojácának, tehetségtelennek, alkalmatlannak nevezni valakit, így ilyen nyersen. Lehet talán valami olyasmit mondani, nem értek egyet X.Y véleményével, mert... nem tartom jogosnak az általa elmondottakat, mert..., nem váltotta be az igéreteit, mert ... Már nincs olyan csúnya éle az egésznek és mégis ugyanazt fejezi ki. Régen - akár az ókorba is visszamehetünk - a szónoklásnak komoly szabályai voltak, az államférfiak, szóvivők hosszú ideig tanulták, gyakorolták, ma ezt mint kommunikáció tantárgyat tanítják, de úgy látszik hiába.

Az újságírás, riporterkedés: a jó, a hiteles újságíró tényeket közöl, pártatlan, nem teszi hozzá  - még burkoltan sem - a témához a saját magánvéleményét. Az interjút készítő riporter a kérdésében nem adja már meg előre a választ, nem szól közbe, közbeszólásával a lényeget bentrekesztve a riportalanyban, kérdéseivel csak a megszólalásra, véleménnyilvánításra késztet és ő maga szintén nem jelzi - még csak nyomokban sem -  a magánvéleményét. A riporter és riportalany viszonyban a főszereplő a riportalany.

A politikai elemzőknek szintén pártatlanoknak kéne lenniük, mert az ő feladatuk az, hogy szakszerű, de mégis a hétkönapi emberek számára is érthető magyarázataikkal segítsék a történtek megértését, megvilágítsák a lényeget, megpróbáljanak támpontokat adni a politikai élet útvesztőiben.

Az ellenzék és az ellenség szó értelmének ősszekeverése is egy nagyon súlyos, talán a legsúlyosabb hibája a magyar politikai életnek.  Valószínüleg mindegyik csoportulás az ország javát akarná, csak a maga módján, más megoldások mentén, más ideológia mentén, másképp, mint a másik. Az ellenzéknek természetesen az a dolga, hogy bíráljon és ezzel felülvizsgálatra, más álláspont elfoglalására, újabb megfontolásra késztessen. Ez lenne az úgynevezett konstruktív ellenzék. Nálunk ez sem megy, hozzáteszem teljesen mindegy, hogy éppen tulipán, szegfű vagy narancs van kormányon.

Hogyan várjunk el a mindennapok emberétől a hétköznapokban a munkahelyeken, az utcán, a közértben, a sorbanállások alkalmával, a közlekedés közben emberséges, türelmes viselkedést, udvarias, érthető beszédet ha a naponta reflektorfényben és figyelmünk központjában élők nem tudnak példát mutatni. Na és az ifjúságnak szóló példamutatásról még nem is szóltam.

Hát így elég nehéz!!!

Megint pontosítanom kell!!! Berohantam a Munkaügyi Központba, hátha kisül belőle valami jó!!!

Hát nem sült ki túl sok jó, de talán valami töredék.

Tehát... :

ELLÁTÁS TOVÁBBRA SINCS!!!!

Kaptam egy igazolást, hogy végig együttműködő voltam a munkanélküliségem ideje alatt és ezzel az önkormányzat, - ha szerencsém van - fizeti a TB-met vagy a felét. A semminél több.

Úgyhogy csütörtökön, (állítólag akkor jön újra a jegyzőnő) irány újra az önkormányzat és talán lesz egy fél TB ellátásom. (34 évi munka után)

Ezek után őszintén kíváncsi vagyok, hogy mit fogok még ide újat írni?!

Újabb információ! Hogyan? Kerülő úton! Miért? Mert valamikor a szakmában dolgoztam és én nem hagyom magam, napokig izgatnak a bennem felmerülő kérdések és a végére járok. Mi történik azokkal az emberekkel, akik megelégszenek a hiányos, vagy minimális vagy semmilyen információkkal, akik nem is gondolják, hogy lehet, kell még továbblépni.

Napokon át hívtam az illetékes Munkaügyi Központot, elég nehéz volt megkapni a hivatalt. Kértem azt az ügyintézőt, akihez mindig is járok. Elmondtam röviden, hogy mi történt velem, megvonta az önkormányzat a segélyemet. A jegyző csak annyit mondott, azért bemehetnék a munkaügyi központba, kérdésemre, hogy miért nem tudott válaszolni. Az MK ügyintézője rögtön mondta, hogy feltétlenül menjek be, minél gyorsabban, mert az egész rendszer egy átsoroláson esik át, Ők igazolják, hogy én hosszú évek óta együttmüködő vagyok és ennek az igazolásnak az alapján az önkormányzat más jogcímen és jóval kevesebbet, de ad valami segítséget.

Most itt következik egy csavaros káromkodás!!!

Utána sok- sok sor értetlenség!!!!

Hogy merészeli megtenni az önkormányzat tisztviselője, aki egyébként tudja, mi a következő lépés, hiszen újra visszakerülök hozzá, hogy nem tájékoztat arról, hogy mi a teendőm??? Ez a tisztviselő egyébként jegyző és jogvégzett ember!!!! (azt már csak zárójelben gondolom hozzá, milyen pofával fogja elviselni, amikor újra ott leszek nála és szembesítem a hiányosságával... természetesen fapofával...)

SZÉGYEN ÉS GYALÁZAT! VÉRLÁZÍTÓ! UNDORÍTÓ! ELKÉPESZTŐ! GUSZTUSTALAN!

Hogyan történhet ez meg!? Nem magam miatt háborgok!!! Vannak emberek, akik teljesen gyanútlanok, nem ismernek semmilyen törvényt. Nem érdeklődnek tovább. Nem járnak a dolgok végére. Ki világosítja fel Őket, ha nem az arra hivatott hivatalok és szervezetek.

Az én igazságérzetem és nem teljesen mellékesen a jogi érzékem nem hiába találta furcsának, hogy egy ember teljesen jövedelem nélkül és minden szociális juttatásból (pl. TB) kizárva lógjon a levegőben.

TEHÁT -  1. ÖNKORMÁNYZAT - a segély megszünése - 2. MUNKAÜGYI KÖZPONT - a folyamatos együttműködés igazolása - 3. ISMÉT ÖNKORMÁNYZAT - más jogcímen valami minimális juttatás - 4. ha végképp semmi sem megy a társ "magas fizetése"  miatt, TB igénylése szociális alapon -

Nem április elsejei tréfa, amiről írni fogok és nem is a kész átverés show kulisszatitkaiba kukkantok be.

Már egy napja tudom az életemben történt változást, mégis minél többet gondolkozom, érvelek magamban pro és kontra annál kevésbé tudom felfogni és megérteni.

Tegnap voltam felülvizsgálaton az önkormányzatban. A segélyemet orvosolták.

MEGVONTÁK TŐLEM A SEGÉLYT!, a szociális törvény legújabb módosítása szerint NEM JÁR.

A magyar állam és az új törvény szerint egy háromtagú család megélhetését nem veszélyezti az a körülmény, hogy havi 69.255,- forintból kell megélniük. Azaz a törvényhozók szerint ez az a határ, ahonnan nem jár semmi segítség. Ez egy főre lebontva 23.085,-Ft, hát a logikát hiába keresem, mert nyomokban sincs benne egy szikrája sem. Ez az összeg ugyanis bőven alatta van mindenféle megállapított minimumnak. Most az öregségi nyugdíjminimum, ami egyébként minden szociális juttatás számításának alapja 28.500,-Ft

A másik vezérgondolatom az, hogy a 2009. évet tapossuk a XXI. században, lehetséges, hogy a mai Magyarországon minden jövedelem nélküli úgynevezett ellátatlan személy legyen valaki? Nem dolgozhat, nem kaphat munkanélküli segélyt és nem kaphat semmilyen szociális juttatást sem és mindezt azért, mert a vele egy háztartásban élő társa három havi átlagot tekintve, havi netto 66.000,-Ft-ot visz haza és még nevelnek egy kiskorú gyermeket, aki után egyenlőre még családi pótlék jár. A 66.000,- forint ugye egyébként alatta van a minimálbérnek, (71.000,-Ft) de azért ebből el kell tartania két családtagját. Ez az én olvasatomban megint csak ellentmondás, mert a minimál szó, nálam a mindennél kisebbbet jelenti, nos, nem folytatom a mondatot...

Az is rendkívüli módon érdekes számomra, hogy családegységek vagyunk nem emberek, azaz mi nem hárman vagyunk, hanem 2,7-nyien. Jó, értem ez azért kell, hogy a végösszeg, a kiszámolt határ, minél kisebb legyen.

Ellátatlan! (ez vagyok én most, valószínűleg több százezer sorstársammal együtt) Kóstolgatom a szót... azaz sehonnan semmilyen jövedelmi forrással, pénz összeggel nem rendelkező ember. Ezt az átkosban úgy nevezték KMK és büntették, az ilyen ember ezt általában szándékosan csinálta, azaz munkakerülő volt és bújkált a hivatalos szervek elől.

Most veszem észre, hogy mélységes felháborodásom ellenére írásom lassan humorossá, vagy inkább szatirikussá válik. Fordítok hát a szón.

Az én segélyem havi 32.300,-Ft volt. Ez az összeg akármilyen furcsán hangzik is meglehetősen hiányzik a mi kis hétköznapi, minden luxust nélkülöző háztartásunkból. Mire is volt elég nálunk ez az összeg?

Nagyjából háromnegyed rezsi, de ez nem is mindig stimmel, mert ha a fűtést is számolom, már nem állja meg a helyét.

Más oldalról szűkösen 3 heti kosztpénz, ezt onnan tudom, hogy amikor ennyiből éltünk a negyedik héten már az éléskamrát és a mélyhűtőt is kisöpörtem az utolsó kiskanál lisztig.

Újabb oldalról pedig a gyerek taníttatásával kapcsolatban felmerülő mindenféle költség, ami persze mindig változó. (lehet ez az étkezésének a kiegészítése, ruházkodás (16 éves kamasz fiú), osztálypénz, sport, különóra, színház (iskolai kötelező) kirándulás (szintén iskolai)és akkor még csak azt írtam ide, ami eszembe jutott.

Nem ragozom tovább, mert a szűk megélhetésen kívül pl. még azt sem említettem, hogy nekünk felnőtteknek is kell néha új zokni, harisnya, alsónemű (ezek a fogyóeszközök) fodrász, stb.

Tudom, hogy mindenki tudja, hogy van egy kis örökségem, de én úgy gondolom, hogy az más kategória. Kettőnknek 4 gyermekünk van, a nagyok nagyjából sínen vannak, a kicsi még gyerek, de a havi jövedelmen kívüli "spórolt pénz" mégiscsak az Ő jövőjük záloga, ha valami problémájuk van, abból tudunk segíteni és a kicsit még fel kell nevelni és taníttatni kell egy jó darabig. Ezen kívül pedig a jövőben még nekünk is lesznek meglehetősen nehéz napjaink. Azt a kis pénzt én nem számolhatom úgy, hogy hétköznapi költségekre elszáll a semmiért a levegőbe, szétfolyik, a nélkül, hogy igazán hasznos lenne vagy netán örömet okozna.

A szociális segély pedig eddig úgy volt értelmezhető, hogy azért kapom, mert önhibámon kívül (én folyamatosan próbálkozom és mindent megteszek a siker érdekében) nincs munkám és aktív korú, foglalkoztatható, egészséges személy vagyok. A segély volt a "jövedelmem".

Megkérdeztem a jegyzőnőt, hogy Ő mint a tényekbe jobban belelátó és az új törvényeket jobban ismerő hivatalos személy, nekem nem hivatalosan mit tud mondani, van-e egyáltalán remény arra, hogy valaha is dolgozzak. Azt válaszolta, hogy teljesen őszintén úgy gondolja, hogy kizárt dolog, tökéletesen reménytelen. Erre én azt mondtam, hogy magamtól is tudom, de mástól, idegentől akartam hallani. (Kettesben voltunk. Itt ez a szokás, Kispesten a szociális irodákban mindig két ügyintéző dolgozott egy szobában, pontosan az olyan esetek ellen, ami velem is történt még 2007-ben a segély megállapításakor.)

Még egy elég fontos kérdés, ha teljesen ellátatlan vagyok, akkor hogyan lesz TB? Ezt hogyan kell megoldani. Az ellátatlan embert ugyanazzal a laza mozdulattal sikerül ki....ni az egészségügyi ellátásból is?

NEM HISZEM, HGY EZT NORMÁLIS ÉSSZEL FEL LEHET ÉRNI, EZT EMBEREKKEL MEG LEHET CSINÁLNI, HOGYAN LEHET A KISEMBERRŐL ÉS MÉG HÁNY BŐRT LEHÚZNI?

Hová jutott ez az ország?

Az én családomból soha senki még semmilyen párt tagja nem volt sem a rendszerváltás előtt sem utána. Én sem vagyok semmilyen párti és soha nem politizáltam, de van véleményem és gondolkozom.

A rendszerváltáskor azt mondták nekünk, hogy ezután jobb lesz, sokkal jobb lesz. Az elmúlt 19 év alatt nemhogy nem lett jobb, fokozatosan egyre rosszabb lett. Aki ezt nem így érzi, az kivétel, aki erősíti a szabályt vagy ahhoz a kis réteghez tartozik aki nem érzi a bőrén a gondokat. 19 év alatt visszakanyarodtunk a jóval régebbi időkhöz, ott tartunk, hogy a körülmények összejátszása okán szinte megkérdőjelezhető, hogy léteznek-e még az embernek bizonyos jogai vagy nem csorbulnak-e nap mint nap.

Meddig lehet ezt még tűrni? Az új miniszterelnök jelölt által elhangzott szavakat naponta százszor ismétli számtalan rádió és Tv adó: fájni fog és érinteni fog minden embert.

Köszönjük, mi fog még ennél is jobban fájni? Költői kérdés, hallottunk néhány ötletet...

Nem értem a magyar népet, a nem feltétlenül politizáló hétköznapi embereket. Mennyit vagyunk képesek még eltűrni? Én is tudom és más is tudja, hogy nem csak rólam van szó, hanem sokakról.

A lehetetlen intézkedések ellen nincs semmilyen érdekvédelmünk és nincs összefogás, közös gondolkodás.

Az egyetlen igazán erős szakszervezet elnöke elmondta, hogy a feltételezhető új kormány egyetlen tervével nem tud egyetérteni. Ez kevés! Többen, sokkal többen kellenének, akik feltennék kérdéseiket és magyarázatot követelnének a miértekre.

Ünnepélyesen kijelentem, hogy én itt és most a magam viszonylagos "intelligens" módján lázítok! Arra bíztatok mindenkit, hogy legalább először magának tegye fel a kérdést, hogy miért jó ez így?

Az az igazság, hogy nálunk az igazságtalanságok ellen nem lehet tömegesen felszólalni, kérdezni, mert egy békésnek induló, bármire is irányuló tüntetésből a csőcseléknek, a bunkóknak, a rendbontóknak, a futball huligánoknak, a lumpen elemeknek, a szélsőségeseknek, stb a megjelenésével tömeghisztéria, vandál pusztítás és szatírába fulladó szomorújáték lesz.

Akkor a nagy kérdés, hogy mit lehetne így tenni? Ezt csak azért kérdezem, mert a nálam sokkal rosszabb helyzetben lévőkre gondolok, azokra akiknél nincs féltett tartalék, nincs semmi  vesztenivaló. Áztassák a szegények a kötelet? Meghalni sem szabad, mert egy temetéssel adósságba taszíthatja bárki az utána maradókat.

Lehet gondolkozni! Bátran! Legalább mindenkinek magában!

Nagyon sokat tudnék még írni, lenne még néhány kérdésem, sőt ötletem is, hogy szerény ismereteim alapján hová nyúljanak, de akkor maratoni, olvasásra még kevésbé ingerlő írás születne.